Eperke szemével a világ

Kirakatba teszem legféltettebb gondolataimat... :-)

Eddig meglehetősen kilátástalan pedagógus jövőm égboltján megcsillant az a bizonyos remény. Jövő héten részt veszek életem első tanári állásinterjúján. A gond csak az, hogy teljesen új területre tévedtem, ezért fogalmam sincs mire számíthatok egy igazgatóhelyettessel folytatott beszélgetésen.  Csak a motivációim és korábbi munkahelyi tapasztalataim érdeklik, vagy szakmai dolgokat is fogunk érinteni? A jó öreg Google-t hívtam segítségül, de hiába. Hát a tanárok nem neteznek??!! :-)) Ezúton kérek mindenkit, akinek van ezirányú tapasztalata: please heeeeeeeelp!!!

Hajnali 3 óra 47 perc. Megyek haza taxival. Kicsit részegen. A szerelmemtől a szerelmemhez. Persze az egyik szerelem nem ugyanolyan, mint a másik. Mert ami otthon vár, az mély és elszánt és őszinte. Magam mögött meg egy viszonzatlan, különösebb tartalmaktól mentes érzelemfoszlány. Ami kedves, néha meg feszítő, néha meg talán nincs is. De szeretet az van. Az soha meg nem szűnő VAN.

Izgató délutáni magány. Van idő a gondolkodásra. Huszonhét éves vagyok, mégis a fejemben motoszkál néhány vers, amiket tizenöt-hat évesen olvastam. Elő is kerestem a kötetet, amiben egykori középiskolám diákjainak írásait adták ki. Ehhez nem kellett más, mint szárnyaikat bontogató tehetséges fiatalok, és egy elismert irodalomtanár és költő, aki a megfelelő eszközöket megmutatva ki tudta hozni azt a bizonyos maximumot. Eszméletlenül jók, remélem vannak néhányan közülük, akik nem áldozták fel a költészetet a közgazdaságtan meg hasonlóan izgalmas pályák oltárán. A következő sorokat sosem tudtam elfelejteni, olyan érzés nekem, mintha az én gondolataimat vetették volna papírra.

„Elegem van a városi küzdelemből, a megfeszített versenyzésből, abból az örök futásból, melyen magunkat akarjuk lekörözni. Miért rohanunk a végtelen felé, ha múló életünk elvész a múlhatatlanban, s időnk se marad a végest megszeretni? Miért kerülöd a megfogható napsugarat? Félsz, hogy fényével örökre fogva tart? Pedig mennyi nyugalmat, szépséget ígér a nem száguldó! Engedd, hogy csábítsanak a meleget sugárzó ölek, gyermeked tiszta szeme, virágok illata, a víz süllyedő kékje, a delfin kedvessége, a szerető barátság! Ne űzd a végtelent, hisz a véget nem érő jelen a szeretetet éhezve lesi, hogy észrevedd és viszont szeresd.” (Keresztesi Tímea – Szeress!)

Tavaly ősszel kezdtünk el lakást keresni Férjjel „kedves kis” városunkban. Megterhelő feladat ez egy magamfajta vidéki lánynak. Keresni azt az utánozhatatlan kisvárosi nyugalmat, mindezt a pezsgéshez közel és megfizethető áron. Laktam már a Kosztolányinál, Óbudán, Ferencvárosban és Angyalföldön is, de egyik sem váltotta ki az aha érzést. Viszonylag hamar meguntuk a keresést, hiszen egyre kiábrándítóbb helyeket láttunk. A belváros túl szmogos és zajos, a külváros nagyon messze van, autónk ráadásul nincs és nem is nagyon tervezzük, hogy lesz. Buda az árfekvést tekintve kizárva. Leszámítva Békásmegyert és Óbudát, amik az egy négyzetméter betonra jutó zöldterület meglehetősen alacsony mutatószáma miatt estek ki a rostán, Kelenföldön pedig lépten-nyomon vasúti sínekbe botlottunk. Milyen romantikus is, mikor vasárnap reggel kiülünk teázni az erkélyre, s miközben giccsesen gyönyörűen kel fel a nap, öt percenként elhalad egy vonat a ház előtt „tütütütüm”... Ha sikerült is egy jó környéket találni, a lakások voltak képtelenek: vagy nincs erkély, vagy a hálószobába alig fér be a franciágy, vagy a konyhába nem fér el egy étkezőasztal. Egyen a magyar állva, elvégre lovas nemzet vagyunk. Rajtam úrrá lett a totális kétségbeesés: nem akarok ebben a városban élni. Aztán kezdtük kiterjeszteni a keresést a számunkra ismeretlen kerületekre is. Így találtunk rá Mátyásföldre. :) És mikor először szálltam le a hév megállóban, éreztem a levegőben: jó helyen járok. A nyugalom szigete. Legalábbis nekem. Az jutott eszembe, jó lehet ide hazaérkezni. Annak ellenére, hogy parkos külvárosi hangulatot áraszt, 10 perc alatt az Örsre lehet jutni. A lakások pedig tágasak, van három különálló szoba, óriás konyha, óriás erkély, plusz tároló, napfényes tájolás, és mindezt négyemeletes házban elfogadható áron. Bár engem már ennyi is meggyőzött, elégedettségemet tovább fokozta, hogy körülbelül 10 perc séta a sashalmi piac (talán béna, de imádok piacon vásárolni:), és 10 perc egy fitness terem, ami az évek alatt folyamatos nyavalygásom tárgya volt, hogy ne kelljen már BKV-zni azért, hogy mozogni tudjak valahol... Szóval őszintén fejezném ki azirányú reményemet, hogy talán még ebben az évben a büszke mátyásföldi polgárok közé tartozhatok.

Valahogy jött az érzés, hogy önmagam megismerésén túl vagy talán eszközeként jól esne valamit alkotni. Már van is egy varrógépem, amit nagyon jó nézegetni. Ahogy nap mint nap rápillantok, tükörként kiabálja az arcomba, hogy jó lenne már befejezni, ha elkezdesz valamit. Azt is mondja, hogy állj már meg! Nem kell állandóan őrölni a mókuskerékben. Nem kell állandóan mindenre mindenkinek igent mondani. Mikor legutóbb megtörtént, mélységesen megbántódtak a barátnőim. Hogy én milyen vagyok... Az effajta megnyilvánulások közepette természetesen senkinek nem jut eszébe, hogy talán ez volt az első alkalom, amikor megtettem. És miért ne mondhatnék nemet? Nekem is jár néhány szabad este magammal, vagy a férjemmel. Közben vettem festéket is, meg ecseteket. Sosem tudtam szépen rajzolni, vagy festeni. Gondoltam, nem is ez a cél. Hanem egy pillanatra megállni, és elmélyülni. Csendben. A magam csendjében. Aztán rájöttem, hogy nehéz a magam csendjét észrevenni, ha Férjből a Hang sugárzik. A folyamatos Hang. Tévé, filmek, beszéd. Gyakran fölösleges beszéd a semmiről, s a meg nem értés, hogy néha igenis jó hallgatni. Ma valahogy kitágítanám a teret, amiben élünk. Talán este meg is mondom neki. Valószínűleg nem fogja érteni. De ez már egy másik történet. Annak a története, hogy én minden lehetőséget megragadok, hogy válaszokat találjak a kérdéseimre. A hatalmas változás, amin az utóbbi években keresztül mentem, fantasztikus változásokat eredményezett a kapcsolatban is. De mit tesz ezért a másik fél? Mikor fogja ő is lerakni a saját béklyóit? Most úgy érzem, fehér galamb vagyok. A régmúlt mázsás terhei nélkül repülök. Indulok felfelé, és közben reménykedve pillantok vissza Rá, hogy vajon mikor fog elindulni utánam. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy talán soha...

Meglehetősen felkavart a hír, hogy január 1-től a nemdohányzók országa lettünk. Mostanában koca dohányosból szimpla dohányos lettem, ezért először örültünk neki Férjjel, hogy "de jó, na itt az alkalom a leszokásra". Végre adunk az egészségnek rendesen. Elméletben szép volt az utópia, de a gyakorlatban már korántsem olyan vicces. Amikor először voltam barátokkal iszogatni az idén, abból nem lett beszélgetés, mert folyamatosan gondolataimba mélyedve azon pörögtem, hogy hova mehetnék ki rágyújtani, és hogy a hamutartó az asztalon, vajon csak dísz-e... Nem voltam egyedül ezekkel a gondolatokkal, ismeretlen dohányzó sorstársaimmal boci szemekkel fürkésztük egymást, valami jelre várva. Majd a pincér útbaigazított minket, hogy ez egy kerthelyiség (mit számít, hogy télen zárt), ezért itt továbbra is lehet dohányozni. Megörültünk és rágyújtottunk, s ezek után már "csak" a nemdohányzók perzselő tekintetét kellett elviselnünk.

Nem vagyok a törvény ellen, és tényleg sajnálom nemdohányzó sorstársaimat, amiért ennyi évig a passzív dohányzás áldozatai voltak. De ha a több ezer mostantól nemdohányzó hely között van néhány ebben a városban, ahol továbbra is hódolhatok a szenvedélyemnek, akkor hagyják meg ezt az örömöt nekem mindenféle szurkálódás, beszólás és ítélkezés nélkül. Most már tényleg van választék bőven, hogy melyik nemdohányzó helyen töltsék az estéjüket.

Féltem a könnyed, leeresztős estéket, amikor pár pohár bor és cigi társaságában el lehetett lazulni egy jó baráttal. A jövőben majd rohangálunk, mint a mérgezett egér, egymást váltjuk az asztalnál. A dohányos barátokkal megállapítottuk, hogy a házibulik korszaka újra beköszöntött. Nem vagyok hajlandó sokszoros pénzt fizetni egy italozásnak álcázott szorongásos élményért. És van ennek egy elég erős érzelmi oldala is, nem jó érzés a társadalom kirekesztett söpredékének lenni, akiknek eltávolítása után az ország fele most szó szerint "fellélegezhet".

bár nem olvasod ezt a blogot, hiszen nem is tudsz a létezéséről, most mégis itt írok Neked szerelmes levelet. Úgy érzem, az sms most kevés, nem tudom belesüríteni 160 karakterbe, amit most gondolok. Sőt 640-be sem. Most szállt fel a géped, egy 12 órás repülőút vette kezdetét. Tudod, hogy utálok repülni, úgyhogy minden ilyen alkalommal triplán izgulok érted, hogy sikeresen földet érj. Talán erre csak most jövök rá, de nem csak a magaslatoktól félek ilyenkor, hanem az is elszomorít, hogy amíg a magasban vagy, nem tudok semmilyen formában kommunikálni veled. Ha egy autóban ülnél, megnyugtatna a tudat, hogy bármikor felhívhatlak és te is bármikor felhívhatsz. Igazán lehetne már wifi tizenakárhányezer méteren is... Ennek hiányában most 12 óra elvonás. Tüneteim aggasztóak: céltalannak tűnve távolba merengés, lakásban ruhadarabok és párnák szagolgatása, takaródba burkolózás, ész nélkül szerelmes üzenetek gyártása. Persze ilyenkor jön az ihlet mindig, krízishelyzetben. A sors iróniája az is, hogy míg te a 30 fokba tartasz, addig itt leesett az első hó. Fázok Nélküled. Mert hideg ez a világ Nélküled, a csókod, a nézésed, az illatod, a bölcselkedéseid, a becézgetésed és a vigyorgásod nélkül. Még egy jó fajta rosé sem feledteti a hiányt, inkább felerősíti. Kimondásra készteti a nyálasan giccses megállapításokat, mint hogy szeretek a szerető feleséged lenni, még ha a sorsom az örök várakozás is.

Nagy lelkesedéssel vágtam bele 2012-be. Ami az első munkanapom második órájában alább is hagyott. Kivételesen nem amolyan újévi fogadalomként, de kellene kezdenem magammal valamit. Hónapok óta fáradsággal és munkaundorral küzdök, azt hiszem a munkahelyváltás továbbra is időszerű lenne.

Elcsépelt, de azért bűvös nap a január elseje. Mindig a változást meg az újrakezdés lehetőségét rejti magában. Szeretek ilyenkor sületlenségeket kitalálni, hogy aztán az év során lehessen miből mazsolázgatni a megvalósítást illetően. Persze nem merem visszaolvasni, hogy tavaly ilyenkor miket fogadtam meg, és azokból mik (nem) váltak valóra.

Kedves újdonsült Férjurammal mindig van ok az ünneplésre, és ez folytatódik idén is. Az „egy napja/hete/hónapja vagyunk házasok”, „első Mikulás házasként”, „első közös karácsony házaspárként”, „első közös szilveszter...” Nagyon szeretünk csak szóban megemlékezni ezekről a jeles eseményekről, mindig mosolyra derít. :)

Már csak három vizsgám és három beadandóm maradt januárra. Magam mögött hagyva két vizsgát és 4 beadandót, egészen kezdek belejönni.

Ha Isten is úgy akarja, az idei év a lakásvásárlásé és a gyerekvállalásé lesz. Szeretnénk fiatal és mókás szülők lenni mielőbb. :) Persze a tervek mindig változhatnak, főleg a mi kis családunkban. ;)

Addig is BÚÉK mindenkinek, aki erre téved! :)

Ez a karácsony is véget ért. A záróegyenlegem érzésre legalább plusz 3 kiló felesleg, de még nem mertem megmérni. Az idén nem sikerült rákészülnöm a karácsonyra, csak idegeskedés, meg tanulás, meg vizsgázás, meg munkahelyi stresszelés volt az utolsó napokban. Ennek ellenére eddigi életem legjobb karácsonya volt. A Férjjel kettesben töltött két nap most kifejezetten jól esett. Emlékszem, két évvel ezelőtt úgy éreztem, valami vagy valaki hiányzik... Hiszen a karácsony nagy családban jó igazán, szóval csináljunk gyereket vagy látogassuk meg a szülőket gyorsan. De az idén olyan más volt. Kerek. Egész. Akkor sütöttem/főztem/mosogattam, amikor jól esett, azt néztünk a TV-ben, ami jól esett, akkor szexeltünk, amikor jól esett, akkor és ott dohányoztunk, amikor jól esett, akkor szunyókáltunk kicsit, amikor jól esett... Az idén nem hiányzott semmi és senki.

Na de a nyugodt karácsonyt maga mögött hagyva most már egy pörgős szilveszterre koncentrálok. Jó lenne az idén barátokkal berúgni, mert tavaly egy esküvőn búcsúztattuk az óévet, és ott nem sikerült.

Jön az évvége, teljesen le vagyok törve. A suli és munka kombónak köszönhetően energia nulla. Mégis egy vállalkozáson töröm a fejem, most már közel fél éve motoszkál bennem a gondolat. Nem kell hozzá sok minden, beszerezni néhány kelléket, csinálni egy jó honlapot és jómagamnak egy adag önbizalom. Aztán majd meglátjuk. Bármennyire is fáradt vagyok, nagyon erős a késztetés, ezért azt hiszem, hogy januárban belevágok. És mivel nem igényel nagy ráfordítást, nincs is nagyon vesztenivalóm, legfeljebb nem lesz rá kereslet. Küldjétek a pozitív energiákat. :)

A Pöttyös utcai metrónál sokszor megfordulok, és mindig elgondolkozom, hogy miért olyan embereknek van pénze vállalkozást indítani, akinek semmilyen üzleti érzéke nincsen. Ugyanis évek óta az a tendencia, hogy zöldségesek és pékségek váltogatják egymást. Az idei évben azonban lángos nagyhatalom is lettünk. :) Jelenleg a metrómegállóban kettő pékség (a harmadik nemrég zárt be), kettő százasbolt szintű trafik, egy zöldséges (de tőle nem messze plusz egy), és kettő lángosos működik. Ezek szerint annyi kakaóscsigát és lángost a világon nem esznek, mint a József Attila lakótelepen. Nyáron valakinek eszébe jutott, hogy fagyizót nyit, ami nagyon jó ötlet volt, csak éppen a fagyi elég silány minőségűre sikeredett, ezért újra „üzlet kiadó”. De biztos nem lesz sokáig üres, majd valaki meglátja a piaci rést és lángosos büfét nyit.